Gárdonyi Géza

(eredetileg Ziegler Géza) Gárdony-Agárdpusztán született, 1863. augusztus 3-án.

Édesapja Ziegler Sándor, édesanyja Nagy Terézia.

Tanulmányai 

 A család Gárdonyi gyermekkorában több településen fordult meg, például a Borsod megyei Sályon, ahol elemi iskolai tanulmányait (1870–73) kezdte, majd az utolsó évet Hejőcsabán (1873–1874) végezte. A sárospataki kollégiumban (1874–76), és a pesti Kálvin téri református gimnáziumban (1876–78) végezte középiskolai tanulmányait.

1878-tól az Egri Érseki Római Katolikus Fitanítóképző Intézet ( a Líceum) növendéke lett. Iskolái elvégzése után segédtanító Karádon (1881–82), itt megkapta az oklevelet, majd Devecserben (1882–83), Sárvárott (1883–84) és Dabronyban (1884–85), ahol választott katolikus kántor és tanító volt.

1885-ben feleségül vette Molnár (Csányi) Máriát. Frigyükből négy gyermek született: Sándor (1887–1965), Gizella (1889–?), József (1891–1948) és Géza (1893–?).

Frigyük végül 1892 júliusában különválással végződött, ám a válást hivatalosan csak 1907-ben mondták ki. Megözvegyült édesanyját 1896-ban végleg magához vette,  az 1897. évi Egerbe költözését követően pedig két idősebb fiát is ő nevelte és taníttatta. Súlyos idegbetegségben szenvedő Gizella leányánál 1908-ban elmebajt állapítottak meg, s 1912-ben apja helyezte el az egri irgalmasok kórházában; a szerencsétlen leány a gyógyintézet falai közt élte le életét. Fiai, Sándor és József később apjuk irodalmi hagyatékának rendezésével és megismertetésével, az egri ház emlékhellyé alakításával tüntették ki magukat.

Az újságíró Gárdonyi

Győrött munkatársa volt a Hazánknak, a Győri Közlönynek és a Győri Hírlapnak. 1886-ban megindította a Tanítóbarát című tanügypolitikai havilapot, szerkesztője volt a Garabonciás Diák című győri élclapnak. Novellái, versei sorra jelentek meg a budapesti lapokban. A Szegedi Hírmondónak (1889), a Szegedi Naplónak (1890–91) és az Arad és vidékének (1891) volt munkatársa. 1891 őszén Pestre került és Bródy Sándor segítségével, Feszty Árpád körképvállalatának titkára lett. 1891-ben Argyrus librettójával elnyerte a Műbarátok Köre pályadíját. 1892–97 között a Magyar Hírlap munkatársa. Ide zenei vonatkozású cikkeket is írt.

Az első budapesti években nehezen boldogul. Ponyvaregények írására kényszerül, majd megírja a magyar paraszti élet paródiáját, a Göre Gábor-könyveket. Ezekkel lesz népszerű, de idővel ugyanúgy szégyelli Göre Gábor kalandjait, mint a ponyvaregényeket. Szemére hányják, és maga is úgy érzi, hogy megrágalmazta, ostobának mutatta be a népet. Ez csak részben igaz. A Göre Gábor-történetekben egy jó szatirikus is megindult.
Erősen hat rá Schopenhauer pesszimizmusa, de ugyanakkor mélységes részvéttel áll minden emberi bánat mellett. Ráadásul egy sosem múló bánatú, nagyon rossz házasság szakadatlan boldogságkeresővé teszi, aki valójában nem hisz a boldogság lehetőségében.

Eger

1896 októberében diáksága színhelyére, Egerbe látogatott. Bródy Sándor bátorította az Egerbe költözésre, és itt úgy érezte, megtalálta végre a helyét. 1897. február 10-én az egri várra néző sáncnegyedi Hóhér-dombon megvásárolt egy tornácos parasztházat, s még ugyanazon év június 22-én – idős édesanyjával és két idősebb fiával – Egerbe költözött. Könyvekkel, rövid szárú csibukokkal és hosszú szárú tajtékpipákkal zsúfolt, ablaktáblás és bőrrel párnázott ajtajú, teremnyi nagyságú dolgozószobájába nem szűrődött be a külvilág látványa és zaja, a napfény csak a tetőbe vágott ablakokon keresztül talált utat a „remetelakba”, kapcsolata azonban nem szakadt meg a fővárossal. 1910-től a Magyar Tudományos Akadémia levelezője, 1920-tól tiszteletbeli tagja. 1918-ban Móricz Zsigmond kérésére elfogadta a Vörösmarty Akadémia tagságát.

Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését (Az én falum, 1898).

Az alakja köré fonódó legenda közvetlenül Egerbe költözése után, még életében kialakult. Kortársai „egri remetének,” vagy regénye után a „láthatatlan embernek” nevezték. Eger társasági életétől is távol tartotta magát, de írótársait és barátait szívesen fogadta otthonában. Szoros barátságot ápolt Bródy Sándorral. Ám amikor pályatársai 1911-ben lázasan készülődtek Gárdonyi harmincéves írói jubileumának megünneplésére, a rivaldafénytől irtózó egri remete leállította a szervezkedést. Azt azonban már nem tudta megakadályozni, hogy az egri városvezetés 1912-ben átkeresztelje az író lakhelyéül szolgáló Takács utcát Gárdonyi Géza utcára.

Gyakran kelt útra bel- és külföldön egyaránt: 1899 tavaszán Konstantinápolyba utazott, hogy anyagot gyűjtsön az Egri csillagokhoz, 1900-ban pedig Franciaországba ment, ekkor már az Attila és a hunok idejében játszódó A láthatatlan emberen gondolkozott, s a catalaunumi csatatér meglátogatása volt egyik célja. 1903-ban végiglátogatta gyermekkora helyszíneit, 1908-ban Olaszországban, 1909-ben Bajorországban járt, 1912-ben nagyobb körutazást tett Erdélyben. Voltak egészen sajátságos, különc útjai is: A bor című színművét úgy írta meg két hét alatt 1900-ban, hogy vonatról vonatra szállt, s míg szaporodtak a betűk a kéziratban, ő észrevétlen beutazta fél Magyarországot. 1901-ben álnéven szobát vett ki a kolozsvári New York szállóban, hogy befejezhesse Annuska című darabját.

A botanikus Gárdonyi

Élete utolsó évtizedeiben írói munkája mellett időt és energiát szentelt természetszeretete kibontakoztatásának is. Már 1895-től gyakran botanizált, akkor még a Buda környéki hegyeket járva gyűjtötte a növényeket herbáriuma számára, s volt egy külön gyűjteménye hírességek lakhelyéről és sírjáról szakított virágokból is. Az egri háza körüli ötholdas birtokon botanikus kertet alakított ki, amelyet hazai és külföldi útjairól magával hozott növényekkel gyarapított. Gyűjtötte és mikroszkóp alatt vizsgálta a környék ízeltlábú-faunáját, 1898-ban felfedezett egy az egri pincékben honos, hatszemű bikapókfajt. Az általa megfigyelt állatokról és növényekről irodalmi értékű leírásokat küldött A Természet című folyóirat számára (halála után külön kötetben is megjelentek Mai csodák címen).

Hobbijai

1907-ben a sóskúti dombok között megbújó nyaralót vásárolt magának. Emellett szívesen játszott hegedűjén, a kor kiemelkedő prímása, Dankó Pista is kedvelte hegedűjátékát. Gyakran rajzolt, festett és fényképezett is. A festés ifjúkorától foglalkoztatta, már a szegedi festők 1891-es tárlatán is kiállították egy képét, s későbbi korszakából ismert több grafikája, táj- és zsánerképe, fiairól készített portréfestményei, illetve egy Munkácsy-tabló, a Krisztus Pilátus előtt saját kezű másolata.

Regényei

Gárdonyi írói életműve szempontjából az 1897 utáni egri évek bizonyultak a legtermékenyebbnek. Legmaradandóbb alkotásai: történelmi regényei. 1899 végén a Pesti Hírlap kezdte folytatásokban közölni az Egri csillagokat, mely a maga korában is elnyerte az olvasóközönség és a pályatársak tetszését. Műve az igazi hazafias pátosznak és a legszebb emberi erénynek olyan nagyepikája, hogy a múló évek alatt leszállt az ifjúság körébe. Mindmáig legnépszerűbb ifjúsági regényeink egyike.

A láthatatlan ember című műve a hun Attila udvarában játszódik, kerettörténetéül a görög rabszolgának, Zétának az előkelő hun leány, Emőke iránt táplált szerelme szolgál. Másik jelentős műve, a középkori Magyarországon játszódó, Árpád-házi Szent Margit sorsát felelevenítő Isten rabjai, melyben az erkölcsi tökéletességet rajzolta meg.

  Társadalmi regényeiben igen sok a kifejezetten modern törekvés, a társadalom egyre kevésbé érdekli, de nagyon sokat tud a lelki élet egyensúlyának megbomlásáról. Rossz családi élet, öngyilkosságig vivő belső meghasonlottság, gátlásokkal teljes boldogságkeresés, félelem a női szeszélytől — ez az igazi Gárdonyi-világ (Az a hatalmas harmadik, Az öreg tekintetes, A hosszúhajú veszedelem, Szunyoghy miatyánkja). Ezekben is kísért az idill vágya, és éppen ez a vágy lesz a finom lélektani ábrázolás tárgya. Olykor azonban sikerül megtalálnia az élet idilljét (Ida regénye, Ábel és Eszter).

Novellái

Legtökéletesebben megformált írásai a novellák, főleg azok, amelyekben a paraszti világról ír. A népszínművek álparasztjai és álfaluja helyett Gárdonyival végre megjelent az igazi paraszt a maga gondjaival-bajaival.

Színművei

Színjátékaiban megpróbált új életet lehelni az elavult népszínműbe. Ez részben sikerült is neki. A bor című színműve naturalista elemeket keverve a népszínmű idilljéhez hasonlítható.

Titkosírása

Gárdonyi személyiségének és mindennapjainak részletei, valamint irodalmi ötletei és ars poeticája rendszeresen vezetett titkosírásos naplójából bontakoznak ki igazán. 1906-ban fejlesztette ki meglehetősen bonyolult, kalligrafikus titkosírását – családja tréfás elnevezésével „tibetűit” –, amelyet csak 1969-ben fejtettek meg.

Halála

1922. október 14-e után nem mozdult ágyából, kezébe többé tollat nem vett, s ötvenkilenc esztendősen, október 30-án, egri otthonában elhunyt. Noha végakaratában arról rendelkezett, hogy szűk családi körben helyezzék örök nyugalomra egri háza kertjében, Eger városa ezt méltatlannak érezte volna láthatatlan emberével szemben.

November 1-jén bronzkoporsóban fekvő testét alma matere, az egri líceum aulájában ravatalozták fel, s tiszteletére a város mind a huszonhárom templomtornyában megkondították a lélekharangot. Az egyházi szertartást követően – Tordai Ányos egri ciszterci tanár javaslatára – az egri vár Bebek-bástyáján kialakított díszsírhelyen hantolták el, gerendakereszt fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált sort vésték: „Csak a teste!”

Gárdonyi Géza művei

Regényei

Elbeszélései, novellái, anekdotái, karcolatai

Önéletírásai, naplói, esszéi

Meséi

Versei

Színpadi művei

Gyűjteményes kiadásai

• Gárdonyi Géza munkái I–XX. Budapest. 1913.
• Gárdonyi Géza munkái I–LX. Budapest: Dante. 1924–1938.
• Gárdonyi Géza összegyűjtött munkái I–XI. Budapest: Szépirodalmi. 1962–1966.